Kicsit messzebbről, kicsit személyesebbről indulok, de ígérem, hogy végül a HR-nél fogunk kikötni.
A lányomék (16) idén Prágába mentek osztálykirándulásra. 36 gyerek, 3 nap, 2 tanár. A szervezés, a lebonyolítás, a felelősség – nem kispálya. Csodásan indult minden, még az időjárás is a kegyeibe fogadta a kis társaságot. Gyermekemtől csak egy üzenet jött az első nap során: „Megérkeztünk”. A további üzenetek hiányából pontosan tudhattam, hogy minden rendben van, mert nálunk úgy működik a világ, hogy akkor kapok üzenetet először a Facebookon, (majd ha arra nem válaszolok, akkor SMS-ben végül telefonhívás formájában) ha a gyerek 1) éhes, 2) nincs pénze, 3) unatkozik. A fenti sorrend a témák gyakoriságát is tükrözi, bár a mai napig nem értem, miért gondolják a gyerekek, hogy az etetésük megoldható ezen az úton, de tapasztalom, hogy hisznek benne… Mindegy, nem ez a lényeg.
A 3. kirándulási napon – szombaton – kb. abban az időpontban, amikor azt gondoltam, indul haza az osztály jött egy üzenet: „A buszpályaudvaron vagyunk, de nem tudjuk, hogy jutunk haza”. Hmm… Aztán jött a hívás is: „A jegyeinket véletlenül vasárnapra állították ki, de az „Ofő” már szervezkedik”. El tudják képzelni azt a helyzetet? 36 gyerek, 2 tanár, 0 szállás, 0 jegy.
Nos, igen, ebben a helyzetben Dönteni Kell: szállást vagy járművet keressenek, busz vagy vonat, szükség van a szülők bevonására vagy megoldják önállóan, mennyi plusz pénzt költhetnek és így tovább… Elárulom: végül az eredetileg tervezett időponthoz képest kb. 2 óra késéssel mindenki szerencsésen hazaért. A gyerekek egy része felfért a következő buszra az egyik kísérő tanárral, a többiek vonattal jöttek.
A történet ezzel a zárással is kerek volna, de a valóság még szebbé tette: az itthonról szurkoló szülők a csapat hazatérte után egy darabig levelezgettek egymással és a busztársasággal (hogy visszaszerezzék a pluszban elköltött pénzt), de végül beláttuk, hogy nem ez a lényeg! Az igazi felismerés az volt, hogy legközelebb egy ennyi szervezéssel és felelősséggel járó esemény megszervezésében aktívan támogatni kell az osztályfőnököt, csapatként kell működnünk, nem csak szurkolóként!
Hol van itt a HR?
Az én olvasatomban az egész eset egy szép HR-es tanmese, amely bemutatja, hogyan kellene működnie a vezetőknek krízis helyzetben: probléma megnevezése (a jegy nem jó napra szól), célkitűzés (haza kell jutni), gyors határozott döntések sorozata (nem szállást, hanem utazási megoldást keresnek), végül felelősségvállalás (szülők tájékoztatása).
Kedves Cégvezető, ön olyan munkatársakkal dolgozik, akik képesek erre sőt, hogy tovább menjek: Ön így működik?
Amennyiben nem tudja kapásból a választ, kérem, gondolja végig:
- az elmúlt időben tartott olyan értekezletet, ahol dönteni kellett volna? Sikerült?
- ha nem volt a válasza, akkor: tényleg az „illetékes elvtársakat” hívta meg a megbeszélésre? Kitűzték a célt? Fel tudja idézni, hogy hol volt az a pont, amikor dönthettek volna, de mégsem történt meg?
- Szokta értékelni, ha a munkatársai önállóan, a felelősséget felvállalva megoldanak egy helyzetet? Mi a reakciója, ha ugyan megoldják a krízishelyzetet, de más utat választanak, mint ahogy Ön csinálta volna?
- Utólag ki szokták értékelni egy-egy probléma megoldását? Jutottak már ilyen megbeszélésen olyan konklúzióra, amely segítette a további munkájukat?
